Clare Pooley: Rendhagyó ​szabályok ingázáshoz

„Néha a sors egyszerűen csak megmutatja az utat, amerre haladnod kell, és te csak követed.”

Sokat gondolkodtam, hogy megvegyem-e ezt a könyvet, miután a szerzőtől korábban már megjelent regény sajnos nem igazán nyerte el a tetszésem. Végül pár általam figyelt moly pozitív visszajelzése arra ösztönzött, hogy mégis beruházzak rá. Milyen jól tettem!

A borító némileg megtévesztő. Kicsit túl rózsaszín és ezzel a párral az elején romantikus könyv benyomását kelti. Valójában 6 ember sorsába nyerhetünk bepillantást ebben a 340 oldalban. 

Számos ember utazik rendszeresen ugyanazon a buszon, vonaton, metrón. Ilyenkor gyakori, hogy egyazon járaton, ugyanazokkal a személyekkel kerülünk egy légtérbe. Van, hogy összemosolygunk, de ritkán fordul elő, hogy beszélgetünk egymással, ugye? Elgondolkozunk azon, hogy vajon mivel foglalkozik a másik, beceneveket adunk az egyes illetőknek a tulajdonságaik alapján. Vannak köztük önzőnek, mogorvának tűnő személyek, vannak harsány, vannak visszahúzódó karakterek is.

Így telnek a szereplőink  mindennapjai is, egészen addig, amíg az egyik utas félre nem nyel és segítségre nem szorul. Több ember összefogásával sikeresen átvészelik a balesetet, de ez egy olyan változást indít el, ami mindenki életébe változást hoz.

6 ember, 4 korosztály. Bár sokban különböznek mégis mindannyiukra ráfér egy új barát, egy friss nézőpont. A baleset után megtörik a jég és elkezdenek egymással beszélgetni az egy kocsiban ülők. Néha kicsit bizarr és zavarba ejtő, de a lehető legjobb dolog történik velük ezáltal. Kiderül, hogy a látszat ellenére mindannyian küszködnek nehézségekkel, de emellett rendelkeznek olyan képességekkel, amikkel egymás hasznára tudnak lenni. Annyira színesek és érdekesek a közös beszélgetések, hogy egyre többen tömörülnek a kocsiba, hogy a részesei lehessenek ezeknek a találkozásoknak. Idővel összeszokik a csapat, de hirtelen az egyikük nem jön többet és ez arra sarkallja a többieket, hogy útra keljenek megnézni, hogy minden rendben van-e az illetővel.

Ami különösen tetszett ebben a könyvben, hogy számos fontos témával foglalkozik, amit mellett nem szabadna szemet hunynunk. Szól a kamaszkori kiközösítésről, zaklatásról. Emellett megjelenik a családon belüli erőszak, az életközépi válság, a párkapcsolati eltávolodás. Bemutatja, hogy a fiatalabb társadalom hogyan közösíti ki az ötvenes éveiben járó, korábban megbecsült munkatársat. Ahelyett, hogy segítő támasz lenne, értékelné a tapasztalatokat, megpróbálná felzárkóztatni, inkább degradálja és elnyomja, kiveti magából.

„– … van egy kínai közmondás, ami valahogy így hangzik: Ha elég sokáig állsz a hídon, az ellenséged holtteste előbb-utóbb elúszik melletted. Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy elnyerik méltó büntetésüket.
– … Tudod, van egy lányom, aki nem sokkal fiatalabb nálad. És szeretném azt gondolni, hogy ha egyszer úgy bánnak vele, ahogy veled most, lesz valaki, aki kinyújtja felé a kezét.
Martha elmosolyodott, és arra gondolt, hogy milyen gyengéd, spirituális és nagylelkű óriás az új barátja.
– Vagy valaki más levadássza azokat a rohadt, zaklató szemétládákat, és szétveri a fejüket. Érted? – folytatta. – Néha nem elég, ha az ember csak a hídon ácsorog. Van, hogy a folyóba kell dobni azt a testet, és rátérdelni a nyakára.
Jó, talán inkább csak nagylelkű.”

Megtanulhatjuk a történetből, hogy attól, hogy valaki magabiztosnak és arrogánsnak tűnik, nem biztos, hogy rossz ember. Elképzelhető, hogy belül szenved és neki is szüksége van néhány kedves szóra és noszogatásra, hogy jobbá váljon a saját szemében is.

A legszebb, hogy ez a sok ember mind hat egymásra. Tudnak nyújtani egymásnak valamit, amitől értékesebbnek érzik magukat. A zaklatott fél új célokat talál, a családon belüli erőszak áldozatának felnyílik a szeme, a magányos elfoglaltságot, a válságban lévő, új célokat talál. És ezt mind azáltal, hogy szóba elegyedtek, meghallgatták, elfogadták egymást.

„Drágám, mi értelme az életnek, ha észrevétlen maradsz, ha nem tűnsz ki, és nem keltesz hullámokat?„

Fülszöveg:
Iona ​Iverson, a Modern Nő rovatvezetője mindennap öt perccel nyolc után száll fel Hampton Court állomáson a vonatra, hogy munkába menjen. Mindennap ugyanazokat az embereket látja maga körül, akikre – önmaga szórakoztatására – különböző neveket aggat, és történeteket talál ki az életükről. De sosem vált velük egyetlen szót sem. Hiszen az ingázás fontos szabálya: Eszedbe se jusson utazás közben beszélgetést kezdeményezni! Kivéve, ha bolond vagy…
Aztán az egyik reggel a szeme láttára egy elegáns, de szexista üzletember majdnem megfullad egy félrenyelt szőlőszemtől. Csupán az ugyancsak velük utazó, gyanúsan szimpatikus ápoló gyors segítségének köszönhető, hogy a járaton nem történik tragédia. Ez a váratlan esemény aztán történések egész sorát indítja el, ahogy az emberek – akikben látszólag semmi közös nincs az ingázáson kívül – beszédbe elegyednek egymással.
Egy reggel azonban Iona nem száll fel a szokásos járatára. És a következő nap sem… Vajon szövődhetnek valódi barátságok ilyen esetleges körülmények között? És számíthat Iona az új ismerőseire akkor, amikor az élete darabokra hullik?

Értékelésem: