Lawrence Anthony – Graham Spence: Elefántsuttogó

“Mondják, hogy az ember azt kapja vissza az élettől, amit beletesz, de ez csak akkor igaz, ha valóban értjük, mit kapunk.”

Mindig is szerettem az elefántokat. Csodáltam elképesztő méretüket és intelligenciájukat, valamint összetartásukat. Hétvégenként gyakran kapcsolom be a tévét, hogy a reggeli teámat egy kedves természetfilm megtekintése mellett fogyasszam el. A múlt hétvégén is épp egy elefántos dokumentumfilmet fogtam ki, és elkezdett motoszkálni a gondolataimban, hogy jó lenne egy könyvet olvasni, ami az elefántokról szól. Elkezdtem keresni és hamar ráleltem az Elefántsuttogóra, ami kiemelkedő értékeléseket kapott a moly.hu oldalán. Így vágtam bele egy csodálatos utazásba, ami Afrikába, Thula Thulára vezetett. 

„…a vadon valósága, és én ilyennek szeretem. Természetesnek és egyszerűnek, az ember anyagiassága vagy erkölcse nélkül. A vadon segít egészséges távlatba helyezni saját életemet, meglátni benne családom és barátaim helyét.”

Lawrence Anthony nem kisebb dologra vállalkozott, mint, hogy egy vadrezervátumot hoz létre. Folyamatos munkával meggyőzte a törzseket, hogy a céljai nemesek, és amellett, hogy a természet áll az első helyen, a rezervátumában munkahelyeket is létesít a környező lakosoknak. A történet ott kezdődik, hogy megkeresik Lawrence-et, hogy befogadna-e egy vad elefántcsordát. Merész vállalkozás ez, hiszen hiába nemes a cél, egy rezervátum fenntartása nagy költségeket emészt fel, tehát kénytelenek vendégeket fogadni, vadleseket tartani. Ehhez az is szükségeltetik, hogy a túrák biztonságosan megtarthatóak legyenek. A saját céljait tolja hátrébb azzal, hogy vállalja a vad és kezelhetetlen csorda befogadását. Úgy érzi nem tehet mást, hiszen egyébként az állatokat leölnék. Vad munkálatokba kezdenek, végül megérkeznek az elefántok. Lawrence semmit nem tud az elefántokról, 100 éve nem volt a területen szabadon elefánt. Képzi magát, számos szakértő tanácsát meghallgatja. Amikor elkezd az elefántokkal foglalkozni, rájön, hogy felül kell írnia az addig tanultakat és hallgatnia kell a belső megérzéseire is. Úgy gondolja, hogy a vadállatokat nem szabad megszelídíteni, túl közel engedni az emberekhez. Meg kell adni nekik a kellő szabadságot. Mégis felülírja ezen szabályokat, mert úgy véli, hogy csak úgy tarthatja életben a csordát, ha összebarátkozik a domináns elefántokkal. Hónapokig tartó huzavona veszi kezdetét, amelyben csodálatos kapcsolat alakul ki közte és az elefántok között.

„Egyszerűen nem tudtam betelni a félelmetes, szinte fenyegető látvánnyal, ahogyan ez az óriási alak közelít felém, szemlátomást eltökélten, hogy ezzel mutassa ki az irántam való ragaszkodását. Olyan érzés volt, mintha egy szerelmes Tyrannosaurus rex halmozna el rajongása jeleivel. De még ennél is észbontóbbnak éreztem, hogy nem olyan régen még boldogan megölt volna.”

Az Elefántsuttogó nem csak Lawrence és az elefántok kapcsolatáról szól. Minden lapjáról süt a természet és az állatok iránt érzett mérhetetlen szeretet és szenvedély. Hogy az élet több, mint, hogy minden nap robotulunk. Néha meg kell állnunk és meg kell csodálnunk. Elképesztő humor bújik meg a lapok között. Egyszerre kalandos, humoros és megindító kaland az író szemén keresztül látni az állat- és természetvilágot.

“Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember – ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol.”

Lawrence mesél az afrikai életről és hitvilágról. Tiszteli a környező törzseket. Gyakran egyeztet a vezetőkkel, hogy érthetőbbé tegye a céljait. Sok ellenzője van, akik álhíreket terjesztenek. Orvvadászok, marhatenyésztők. Ezzel gyakran sodorják veszélybe a rezervátum működését. Érdekes volt erről is olvasni. Számos környező lakost foglalkoztat vadőrként. Tisztelettel tekint az ott élők hitvilágára, ezekről is mérhetetlen bölcsen ír.

“A vidéki zuluk szentül hiszik, hogy szellemek irányítják a sorsukat, ezernyi formában, növények és állatok képében hatnak az életükre, és természetfölötti lények népesítik be a folyókat, az eget és a hegyeket is.

Hitük szerint a halál után nem várja az embert mennyei jutalom, sem pedig pokolbéli bűnhődés. A távozó átlényegül, magára ölti egyik őse személyiségét, és onnantól fogva örökre részt vállal a szellemvilág és az anyagi létezés szakadatlan szimbiózisában.  A nyugati ember kevéssé érti, és – vélt szellemi fölénye tudatában – hajlamos hiedelemnek bélyegezni az efféle mélyen gyökerező meggyőződést. Persze csak addig, amíg ég a lámpa. Mert ha úgy köszönt ránk az afrikai vadonban a sűrű, sötét éjszaka, hogy közben a helybéliek különös meséit hallgatjuk, észre sem vesszük, és lelkünk máris egy úton halad az övékkel. Nem a „civilizáció” koptatta el a szellemvilágot, hanem az éjszakai villanyfény. A sötétséget szétoszlató világosság, amely vakká tett, hogy ne lássuk a kísérteteket, angyalokat, ördögöket, és kioltotta belőlünk őseink ragyogását.”

“Zulu barátaim számára ugyanis felfoghatatlan rejtély, miért nincs több feleségem. Buták vagytok ti, fehér emberek, mondják. Mindenki tudja, hogy egy asszony sok egy férfinak. Kettő még rosszabb, mert összefognak ellened. Hármat kell tartani, akkor mindig lesz egy, aki harcban áll a másik kettővel, a férfi pedig fellélegezhet.”

Az írónak hatalmas lelke van. Mindenre érzékeny, ami a természettel és élővilággal kapcsolatos.

“Aztán bekapcsoltam a tévét. A Szaddám Huszein elleni iraki háború óráról órára fenyegetőbbé vált, elkerülhetetlennek látszott a megszállás. De aznap reggel egy afganisztáni klip is szerepelt a hírműsorban: a képernyőt percekig a kabuli állatkert fél szemére megvakított oroszlánjának srapnel lyuggatta, elkínzott ábrázata töltötte be. Gránátot dobott rá egy tálib katona. Túlélte. Mardzsannak hívták. Himlőhelyes képe, baljós, vádló tekintete beleégett a lelkembe. Semmi nem mutathatta volna beszédesebben, milyen kegyetlenül bánik el az ember a saját értelmetlen, ostoba konfliktusaiba – önhibájukon kívül – belekeveredő, tehetetlen állatokkal. Minden szónál ékesebb vádbeszéd volt ez a megnyomorított állati arc.”

Ez most egy hosszabbra nyúló karc, tudom. Sajnos nincs elég szó, amely kifejezné, hogy mennyire megfogott ez a könyv. Mindenkinek a kezébe tuszkolnám, hogy olvassa, érzékenyítse. Felnyitja az ember szemét a környezete iránt. Tanít. Tanít a szeretetről, kitartásról, tiszteletről, megbocsátásról. Mindezt elképesztően kalandos történeteken keresztül. Az elefántok történetein keresztül szembesülhetünk azzal, hogy az emberi gonoszság szülte ellenszenv is feloldható kitartással és szeretettel. Az elefántok példát mutatnak összetartásból, védelmezésből, anyai szeretetből. Lawrence különleges szimbiózisban élt az állataival. Tisztelte és védelmezte őket. Megteremtette számukra azt a környezetet, melyben felépülhettek lelki sérüléseikből, így utódaik már egy békésebb világban élhetnek. Mindenki példát vehetne róla.

“Ők már olyannak nőnek fel, amilyennek az eredeti csordát is akartam. Ha van valami, amit helytelenítek, az a vadállatok – legyen elefánt vagy madár – befogása és megszelídítése.

Nekem akkor szép a kalitka, ha üres.”

Fülszöveg:
Amikor Lawrence Anthony dél-afrikai természetvédőt arra kérték, fogadjon be egy „rakoncátlanul” vad elefántcsordát a zuluföldi vadrezervátumába, a józan ész azt súgta neki, hogy ne tegye. Ám az állatok számára Anthony jelentette az utolsó esélyt: ha ő nem nyújt nekik menedéket, kilövik őket.
Anthony befogadta a csordát, és az évek múlásával maga is az elefántcsalád része lett. Miközben azért küzdött, hogy megnyerje az állatok bizalmát, rájött arra, mennyi mindent tanult tőlük életről, hűségről, szabadságról.
Az Elefántsuttogó szívet melengető, izgalmas, mulatságos és felemelő krónikája mindannak, amit Anthony e hatalmas testű, ám mélyen érző teremtmények mellett átélt és megtanult. A felejthetetlen emberi és állati portrékat felvonultató egzotikus történet kötelező olvasmány minden állatbarát és kalandvágyó olvasó számára.

Értékelésem: