Carley Fortune: Egy ​aranyló nyár

Néha teljesen ki kell lépni abból a közegből, ahol a mindennapi köreinket futjuk, hogy tisztán lássunk, és ismét önmagunkra találjunk…

Az Egy ​aranyló nyár egy sorozat második része. Bár önállóan is kiválóan megállja  a helyét, azok, akik olvasták a Minden ​elmúlt nyár című regényt, minden bizonnyal örülnek annak, hogy ismét találkozhatnak a korábban már megismert szereplőkkel is. Bevallom én is kíváncsi voltam, ezért tértem vissza ismét a tóhoz a szereplőkkel együtt. 

Alice nagyvárosi lány, aki épp válaszúthoz érkezett. Már nem teszi boldoggá az élete és a munkájában sem leli annyira örömét, mint korábban. Nagymamája balesete zökkenti ki, és végül ez löki abba az irányba, hogy egy kicsit parkolópályára tegye a munkáját és újragondolja, hogy mi számára a fontos.

A lány vissza akarja csalni a mosolyt a nagyi arcára, így egy olyan helyszít választ a felépüléshez, ami mindkettőjüknek sokat jelent. Nan évekig járt a tópartra, ahová a 17 éves Alicet is magával vitte. A lány itt ébredt rá először, hogy mivel akar foglalkozni az életben: a fotózás szerelmese lett.

A könyv jól mutatja be, hogy milyen egy visszahúzódó ember élete, aki mindenki mást a saját érdekei elé helyez. Milyen az, amikor a háttérből figyeli és örökíti meg más emberek életét, de közben ő maga elveszik egy kicsit minden alkalommal.

Imádtam a könyv hangulatát! Egyrészt volt egy kellemes nyári, vakációs hangulata, ami így a tél után kifejezetten jól esett a lelkemnek. Másrészt ott voltak a főszereplők közötti humoros párbeszédek, amik mosolyt csaltak az arcomra.

Alice emberére akad Charlieban, aki a szöges ellentétének tűnik. Látszólag semmit nem vesz komolyan, mindenből viccet csinál… de ez csak a felszín. Mindketten kizökkentik a másikat a saját problémáikból, ezáltal egy olyan nézőpontot kapnak, ami segít a megfelelő irányba terelni őket. Az együtt töltött idő lehetővé teszi, hogy megnyíljanak egy más jövő felé.

A könyv egyszerre szól önmagunk ismételt megtalálásáról, határhúzásról, gyászról, kommunikációról, megbocsátásról. Mindezt rengeteg humoros és megható párbeszéd is keretezi. Nekem tetszett. 😉

Fülszöveg:
A nagymama mindig azt mondta, hogy a tónál jó dolgok történnek, és Alice pontosan tudja, hogy ez igaz. Tizenhét éves volt, amikor Nan vidéki házikójában töltött egy nyarat Barry’s Bayben; ott készült az a fénykép, amin három vigyorgó kamasz feszít egy sárga motorcsónakban, és ami örökre megváltoztatta a lány életét.
Mostanra Alice a kamera másik oldalán él. Fotósként a háttérben érzi magát igazán otthon, hagyva, hogy mások legyenek a középpontban. De az utóbbi időben egyre erősebben vágyik valami többre. Így, amikor Nan váratlanul elesik és eltöri a csípőjét, Alice elhatározza, hogy mindketten visszamennek Barry’s Baybe, még egy nyárra a régi, varázslatos helyre.
Csakhogy a csendes újrakezdést hamar megzavarja egy ismerős sárga motorcsónak zúgása… és a férfi, aki vezeti. Charlie Florek tizenkilenc volt, amikor Alice titokban lefotózta. Mostanra magabiztos és megnyerő felnőtté vált: a humora még Nan arcára is mosolyt csal, Alice-nek pedig eszébe juttatja, milyen volt tizenhétnek lenni, amikor az élet még egyszerű volt, a fotózás pedig csak játék.
A tóparti napok és az éjszakai csónakázások gyógyírként hatnak Alice lelkére, egészen addig, míg Charlie tekintete össze nem fonódik az övével. Mert Alice látja az embereket – ezért is olyan jó a munkájában –, de most először érzi, hogy valaki őt is igazán látja. És talán épp ez a tekintet az, ami miatt újra hinni kezd a szerelemben.

Értékelésem: