Inkeri Markkula: A ​soha fel nem engedő föld

Megragadó történet olyan fiatalokról, akiknek sorsát nagyban befolyásolja a származásuk. Megható regény a természet szeretetéről és a valahová tartozni akarás érzéséről.

A borítónak nagy szerepe van abban, hogy kiszemeltem ezt a könyvet. Csodálatosan megragadja a természet szeretetét, ami teljesen áthatja A ​soha fel nem engedő föld lapjait.

Merész kijelentésnek érzem szerelmi történetnek nevezni ezt a regényt, egyáltalán nem az, mondhatni szerintem a két fiatal szerelme abszolút “nem jön át”.  Van két fiatal, akiket egymáshoz sodor az élet és bár nem tudnak róla, de kettőjük története sok szempontból hasonló. Ennek a könyvnek az erőssége nem a szerelmi szálban van, hanem abban, ahogy a természet szeretetéről, a klímavédelemről, vagy a valahová tartozás érzéséről ír. Van azonban egy másik szerelmi szál a könyvben, azonban ennek a története 30 évre nyúlik vissza és fájdalmas véget ért, engem mégis inkább ez hatott meg, ha már kiemelték a szerelmi vonatkozást, én erre szavazok.

Tehát a történet két fő szála egy fiú és egy lány, akik együtt töltenek pár napot, majd 1 évre elszakadnak egymástól, de ezen idő alatt visszaemlékezésekből megismerhetjük a szereplők hátterét.

Adott tehát egy számi (lapp) származású kislány, aki elvált szülők gyermekeként keresi a helyét. Ösztönösen vonzódik a természethez, legjobb barátja egy kedves kis rénszarvas. Nehezen kapcsolódik másokhoz, de a természet és a klímavédelem nagyon fontosak a számára. Bár csak pár napot tölt együtt a fiúval, mégis elhatározza, hogy ismét megkeresi őt.

Adott egy fiú, aki inuit (eszkimó) származású, de fehér szülők fogadták örökbe. Folyamatosan megjegyzéseket kap a kinézete és a származása miatt, és azon őrlődik, hogy miért mondhattak le róla a szülei. Ám a helyzet nem ilyen egyszerű…

Ahogy egyre több bepillantást nyerünk a múltba, kiderül, hogy milyen nagyfokú beavatkozásokat hajtottak végre az egyes országok annak érdekében, hogy az őslakos nemzeteket integrálják a népességbe. Kegyetlen beavatkozásokat.

Tehát a történet egyaránt szól a természet szeretetéről és a nemzeti identitásról. Arról, hogy milyen fontosak a gyökerek és hogy mennyire eltérően bánnak azokkal a gyerekekkel és felnőttekkel, akik más nemzetiségűek, mint a többség.

Igen erős mondanivalójú történet, még napokig az ember fejében jár.

Fülszöveg:
Unni, ​a kanadai Baffin-szigeten dolgozó finn kutató a gleccserek szerelmese. Akkor a legboldogabb, ha a jég és a csobogó víz hangjai veszik körül. Éppen az éghajlatváltozás következményeit tanulmányozza a gyorsan olvadó Penny nevű jégsapkán, amikor összetalálkozik a titokzatos férfival, Jonnal.
Mint kiderül, mindkettőjükben közös a gyökértelenség és az otthon utáni vágyakozás. Unni gyerekként állandóan két világ közt volt kénytelen utazni: szülei válása után szakadt el Lappföldről, ám szűnni nem akaró vágyat érez az apja északi világa iránt. Jon pedig, bár Kanadában született, Dániában nőtt fel nevelőszülőknél, örökségként magával cipelve idegenségét, magányát és titkokkal teli múltját. A férfi felnőttként kap lehetőséget arra, hogy a Baffin-szigeten találkozzon biológiai apjával, szíve mégis tele van bizonytalansággal…
A fiatal férfi és a nő mindössze néhány napot tölt együtt egy hóvihar miatt, összezárva egy házban, mégis rögtön egymásba szeret. Az élet azonban gyorsan elsodorja őket, és mindketten kénytelenek visszatérni otthonukba. Ám ami összeköttetett, az nem enged el, ezért Unni később úgy dönt, megkeresi Jont, és visszatér a Baffin-öböl jég borította vidékére. És ahogy a gleccser olvadozik, úgy kerülnek felszínre a nemzedékeken át elhallgatott múltbéli titkok életükkel és családjukkal kapcsolatban.
A soha fel nem engedő föld megható történet az összetartozásról, a honvágyról, a szabadságról és a szerelemről. Inkeri Markkula az írás mellett biológusként is dolgozik, így aligha meglepő, hogy regénye rendkívül gazdag gyönyörű természetleírásokban, amelyek varázslatos, szinte túlvilági hangulatot teremtenek.

Értékelésem: